Ahogy meghallom a reccsenő hangot, megtorpanok.

– Elias, álljunk meg egy kicsit!

Nem várom meg a bátyám reakcióját. Az erdei ösvényt szegélyező sziklák közül kiválasztok egyet és megtámasztom rajta a jobb talpamat.

– Alig több, mint egy órája lehetünk úton… – Halvány bosszúság érződik a hangjából, és sejtem is, hogy milyen képet vág közben. De nem rá figyelek. A kecskebőr csizmám külső oldalán hosszú hasadás éktelenkedik a talp és a puhára kopott bőr között. Már pár napja éreztem, hogy elvékonyodott az anyag, mert az örök tél jeges ujjai könnyedén utat találtak a bőrömhöz. A hideg és a nedvesség végül teljesen kikezdte a lábbelit. De hogy pont most szakadjon szét…

– A Szikra esne belé!

Elias közben visszasétál hozzám és megnézi mi bajom.

– A legjobbkor – jegyzi meg fintorogva, amikor rájön, miért kellett megállnunk. – Ülj le Camille, segítek.

Keresek egy laposabb sziklát és felhúzott lábbal leülök. A hideg pillanatok alatt átsugárzik a vékony pamutruhámon. Eddig szinte végig felfelé kaptattunk a hegyen és a megerőltetéstől annyira kimelegedtem, hogy nem tűnt fel, ma a szokásosnál is fagyosabban kelt fel a nap. Mostanra valahol a hegygerinc környékén járhatunk. Rövid emelkedők és lankás szakaszok váltogatják egymást, amitől az ösvény hullámzóvá vált a talpunk alatt. Hamarosan drasztikusan lejteni kezd az út és tartok tőle, hogy nem fogom tudni megvetni a lábamat a tönkrement csizmámban.

A bal combomat kényelmetlenül böki egy kiálló kődarab és szinte teljesen elzsibbad a fenekem a kemény, jeges sziklán ülve. Ficeregni kezdek, de Elias rám szól. Letekeri a nyakából a vékony, kenderből szőtt sálat és lehasít belőle egy keskeny, hosszú csíkot. Az anyag éles hangon szakad ketté. Elkezdi vele körbetekerni a tönkrement csizmám orrát, mintha egy sebet kötözne be.

– Húzd szorosabbra – kérem –, különben néhány lépés után el fogom hagyni…

– Akkor nem fogod tudni rendesen mozgatni a lábad.

Megrántom a vállam, mert ezt én is tudom. Ettől függetlenül Elias feszesebbre tekeri a kapcaszerű rongyot, majd otromba csomót köt a lábfejemre.

– Semmi masni? – jegyzem meg mosolyogva, mire a bátyám vidáman felhorkant.

– Casanthon összes kincsét ellopom neked estig és ráaggatjuk a szakadt csizmádra, ha szeretnéd!

Önkéntelenül felnevetek, ahogy elképzelem a rongyosra használt, lyukas cipőmet, drágakövekkel kirakva. De aztán gyorsan elszáll a jókedvem.

– Egy új csizmával többre mennék.

– Szerzünk azt is – bólint elkomorodva, majd az ösvény felé int, hogy induljunk. Az első pár lépésemet figyelemmel követi, aztán megelőz és rendületlenül töri előttem az utat.

Ahogy sejtettem, negyed órányi séta se kell és meredeken lejteni kezd a terep. A köves ösvényre benyúló faágakba kapaszkodunk és lassan ereszkedünk le a hegyről. Kesernyés szagú fenyőgyanta tapad a kezemre, ami pillanatok alatt befeketedik a kosztól – külön kihívás lesz letakarítani, mielőtt beérünk a városba. Az ujjaim teljesen elgémberednek a hidegtől. Minél nagyobb távot teszünk meg, annál figyelmetlenebbé válok és meg-megcsúszom a sziklák simára kopott élein. A tűlevelű rengeteg a lágy szélben susogva, óvón borul fölénk és félhomályba burkol minket. Néha megpillantom az ég egy apró kékes darabkáját, de többnyire csak acélszürke, fodrozódó gomolyfelhők úsznak felettünk.

– Úgy kémleled az eget, mintha tartanál valamitől – ugrat Elias, de a hangjából nem tudja maradéktalanul elűzni a feszültséget. – Inkább a lábad elé nézz!

– Te meg inkább arra figyelj, hogy ne úgy törj át az erdőn, mint egy felbőszült vadkan!

Csettint a nyelvével. Várom a csípős visszavágást, de csak szó nélkül megtorpan előttem. Kíváncsi vagyok, mit látott meg, úgyhogy gyorsan beérem…

Éppcsak egy lépést tudok megtenni és azzal bele is botlok a vajszerűen puha, láthatatlan falba.

A sűrű tejmeleg ellepi az érzékeimet és megszűnik körülöttem a világ zaja. Minden ragyogóbbá válik. A szürke felhőktől fakó tájat beteríti a mézarany fény. A fülemben bágyadtan zizeg a csend. Csak a saját vérem dobolását hallom.

Visszapillantok a vállam fölött. Elias egy lépéssel lemaradva, nyitott tenyérrel támaszkodik a levegőnek, mintha a Mezsgye egy kemény fal lenne. A szája mozog, de nem hallom, amit mond.

A mellkasom mélyén lustán moccan, éledezik a Szikra halvány lenyomata. Egyszerre önt el az otthonosan ismerős, békés érzés – és ráz ki tőle a hideg.

Visszalépek Elias mellé. A fülemben halkan pattogni kezd valami, ahogy megszakítom a kapcsolatot a fallal. Egy pillanat alatt kitisztul a fejem és szorongva nézek körül.

A bátyám még mindig tenyérrel a Mezsgyének feszül, mintha nem tudná magát leválasztani róla. A világ billeg, imbolyog körülöttünk. A fák ágai lágyan, fokozódó ütemben ringatóznak, mintha egy csónakban lennénk. Apró gallyak, elszáradt tűlevelek hullanak le a magasból. Madarak röppennek fel, pánikszerűen károgva. Aztán meghallom a fenyőfák törzseiből felhangzó panaszos nyikorgást. Lassú, mélyről jövő morajlás egészíti ki a zajt.

– Elias! – kiáltok fel. – Engedd el!

Ráakaszkodom a bátyám karjára és elrángatom a Mezsgye közeléből. Végre ő is rájön, hogy mi történik. Elborzadva hátrál a határvonaltól, maga után húzva engem is. Csak pár lépést tudunk botladozva megtenni a meredek, sziklás útvonalon, amikor villámcsapásra emlékeztető, iszonytató reccsenés hasít a dobhártyámba.

Még épp látom, hogy a Mezsgye vonalán őrült rázkódással feltárul a föld és hosszú, méternyi széles szakadék nyílik előttünk. Elias lenyom a csonttá fagyott földre és a saját testével próbál megvédeni a nyakunkba hulló ágaktól.

*

Néhány perccel később, ahogy elcsendesedik körülöttünk a világ, felülök és nyúzottan megdörzsölöm az arcom.

– Nekem kellett volna előre mennem – jegyzem meg teljesen feleslegesen. Elias morogva válaszol.

– Legutóbb a Mezsgye jócskán a völgy után helyezkedett el! És messziről ki lehetett szúrni…

Igaza van. A Szikra által uralt területek eddig még nem változtatták a határaikat. Nem csoda, hogy egyikünk sem számított a fal felbukkanására itt, a hegyekben… Legalább egyórányi gyaloglás választ el még minket a Casanthon határában húzódó Santhon-szorostól és csak utána kellett volna elérnünk a várost is magába foglaló, áldottnak tartott vidéket és az azt körülvevő Mezsgyét.

– Tűnjünk el innen, mielőtt megjelenik pár carusi járőr – biccent az ég felé Elias és miután felpattan, engem is felhúz a földről. Leporolom magamról a koszt és az apró gallyakat. A testvérem közben összeszedi szegényes cókmókunkat. Észre sem vettem, hogy eldobta a megviselt vászonzsákját.

Némi tanakodás után észak felé fordulunk, párhuzamosan haladva a törésvonallal. Fél kezemet kinyújtva tapogatom a Mezsgye langymeleg vonalát, nehogy újra felkészületlenül belefussunk a falba. Az érintés miatt állandósul a mellkasomban pislákoló Szikra halvány jelenléte. Az arcom idegenkedő, undorodó fintorba ugrik az érzésre. Elias a másik oldalamon lépdel, közben szinte folyamatosan az eget kémleli. A fenyők sűrű lombja elég jól elrejt minket. Vagy szerencsénk van és senki nem érkezik ellenőrizni, mi okozta a földrengést, vagy elég gyorsan sikerül eltűnnünk a környékről. Pedig lassabban haladunk, amióta letértünk az ösvényről.

Negyedórányi gyaloglás után a szakadék elvékonyodik mellettünk, majd teljesen el is tűnik. Egy órával később véget ér a meredek lejtő, leérünk a hegyről, szorosan a fal mellett haladva. A Santhon-völgy északi részén kötünk ki. A fagyos, sziklás talajt sáros, rothadó levelekkel bélelt pocsolyák váltják fel. A csizmámra kötött rongy átázik, hidegen cuppog minden lépésemnél, szemcsés latyak szivárog be a lábujjaim közé.

– Menjünk át itt – sóhajt fel Elias kelletlenül. Nem teszek megjegyzést, mert tudom, hogy gyűlöli ezt a részt.

Megállok a Mezsgye előtt és megvárom amíg a testvérem mögém lép és szorosan átölel. Egyik keze a kulcscsontom előtt, a másik a hasamnál fog át és rátapad a hátamra. Legalább egy fél fejjel magasabb nálam, de most megpróbálja összehúzni magát.

Kinyújtom mindkét kezem. Ahogy hozzáérek a Mezsgye vonalához a mellkasom mélyén szunnyadó Szikra ismerősként üdvözli a falat. Kivételesen nem próbálom magamban elnyomni, hagyom hogy pislákoljon, éledezzen. A Szikra többféle formában is képes megnyilvánulni, de engem csak két gyenge képességgel átkozott meg, ami tulajdonképpen ugyanannak a dolognak a két véglete.

Bal kezemen valódi szikrák pattannak ki az ujjaimból, majd apró lángnyelvek fejlődnek, míg jobbomon hideg pára csapódik le, ami lassan jégkockává dermed a tenyeremen.

Persze, amit én művelek, az csak olcsó, cirkuszi mutatvány a carusiakhoz képest, de elegendő ahhoz, hogy a fal ismerősként üdvözöljön és átsurranjunk rajta.

Óvatosan lépek egyet, Elias pedig tökéletesen egy időben mozdul velem. Lassan araszolunk előre. Ismét körbevesz az aranyló fény, a világ elcsendesedik. Az előkészületeknek hála pár perc alatt gond nélkül átjutunk a túloldalra.

A Mezsgye elmozdulása friss dolog lehet, mert még alig látszódik a tájon, hogy a Szikra jelenléte megváltoztatta volna a helyet. A levegő enyhébb, az állandó tavasz ígéretét hordozza magában. Az aljnövényzet élénkzölden terül el a lábunk alatt. A fény erősebb, aranyló színe a békés hangulat álcáját ölti magára.

A völgyben rengeteg a nyílt, szabad rét. Elias minden alkalommal bosszankodik, amikor kerülnünk kell, hogy a fák takarásában maradhassunk. Már rég túljut a nap a delelőjén, mire végre elérjük Casanthon északi kapuját.

Késésben vagyunk és nem is ezen az oldalon akartunk bejönni. Az igazán nagy piacok a déli kapuhoz vannak közel, és arrafelé visszafogottabb népek laknak. Carusit is alig látni.

– Nem baj! – biztat Elias és odaadja a holmimat a vászonzsákjából – Talán ezen az oldalon nagyobb lesz a szerencsénk is.

Felhorkantok a túlzott optimizmusa hallatán, de inkább nem mondok semmit. A bátyám magára ölti a maskaráját, ami csak egy megfelelő mellényből, és kalapból áll, amit még hetekkel korábban emelt el egy erdőszéli viskóból. Ha valaki jobban megnézi, lerí róla, hogy nem is vadász. Egy hosszabb késen kívül semmilyen fegyvere sincs és mindenféle zsákmány nélkül sétál vissza a városba… De csak az első benyomás számít, és annak megteszi.

Megbeszéljük a részleteket, majd magamra hagy, hogy én is átöltözzek a jelmezembe. Mint mindig, most is külön-külön próbálunk szerencsét a városban.

*

 A cselédek sárbarna ruhája van rajtam – szerencsére a hozzá tartozó fehér kötény szinte a földet súrolja és eltakarja a botrányos állapotban lévő csizmámat. Világosbarna hajamat szorosan befontam, ahogy a többi szolgálónál is láttam. Az egyik félreeső közkúton pedig alaposan le tudtam mosni a kezemet és az arcomat. Különben is olyan mélyre húztam a rajtam lévő felsőrész dekoltázsát, hogy az hosszú másodpercekig elvonja bárki figyelmét a részletek tökéletlenségéről.

Az első dolgom cipőt lopni – de aztán mégsem így történik. Találok a szemétben egy fonott kosarat, amit valaki kiselejtezett, mert öklömnyi lyuk éktelenkedik az oldalán. Sérült felét magamhoz szorítom és öntudatos léptekkel sietek végig a macskaköves utcákon.

Casanthon északi negyede a város általános jólétéhez képest is túlzó. Hiába az olcsó, közeli erdőből kinyerhető faanyag, szinte csak kőből épült házak és paloták váltják egymást a kanyargós, keskeny utak mentén. A kertek és a széles, szabad terek hiányát sziklákból kirakott apró teraszok, csipkésre faragott korlátok, hatalmas dézsákban és kőből kivájt edényekben nevelt törpe fácskák és bokrok helyettesítik. A növények valószínűleg mind a kontinens déli oldaláról származnak, mert csak ezek tudtak alkalmazkodni a Szikra miatt megenyhült időjáráshoz. Néhány hónap, esetleg egy-két év, és a Mezsgye kitolódott határának környékén is elszáradnak majd a fenyők, felváltják őket az alacsony cserjék, a citrusok, a leanderek meg a mindenfelé dudvaként előtörő babérmeggy…

Egy darabig csak céltalanul csatangolok, próbálom felmérni az északi negyed elrendezését. Piacot keresek. A Szikra által elérhető bőség szinte mindenben tetten érhető. Az egyik keskeny kereszteződésnél csicsás szökőkút áll, a medence alját ezüstpennyk lepik el. Nehezen fogom magam vissza, hogy ne merüljek el benne könyékig, mert foltokban az arany sárga csillanását is felfedezem köztük. A keserűség nyálát nyelem és szinte azonnal fel is mordul a gyomrom.

Az egyik utcában végre valami ígéretesre bukkanok. Nem egy rendes piac, csak egy kézműves vásár. A könnyen mozgatható faasztalok roskadásig vannak pakolva, föléjük csíkos vásznat feszítettek ki. Az enyhe, tavaszias levegő nehézkes a szűkös helyen. A cukrozott gyümölcsök édes aromája keveredik a füstölt áru zsíros, nyálcsorgató illatával. A színes forgatag tömve van emberekkel.

Számomra tökéletes.

Belevetem magam a tömegbe és a lyukas kosaramban gyűlnek az elemelhető, hasznos holmik. Főleg ételt lopok, húsoslepényt, meg öklömnyi, illatos cipókat. Találok egy szép darab füstölt húst is, bár Elias biztos csóválni fogja rá a fejét. De a becserkészett vadhússal ellentétben – ami így a tél kezdetén többnyire rágós varjakat és soványka cinkéket jelent – ez hónapokig eláll. Miközben lelkesen alkudozom egy ezüsttel kivert, a carusiakra jellemző tollmintás bőrövre, egy dísztelen testvére észrevétlenül becsúszik a kosaram mélyére.

Mielőtt elérek a vásár végére, megpróbálkozom egy ősrégi trükkel. Egy szűkösebb szakaszon feltorlódik a tömeg, közéjük furakszom és feláldozok pár zsemlét. Hangosan sápítozom az elejtett étel miatt és igyekszek minél nagyobb zűrzavart kelteni magam körül. Egy hozzám hasonló cselédruhába bújt, bóbitás nő segítőkészen lehajol, mire egy fiatal inaslegény nekiütközik. Az emberek megtorpannak. Egy lila selyeminget viselő, középkorú férfi és a csinos, nála legalább tizenöt évvel fiatalabb kísérője türelmetlenül toporogva próbál minket kikerülni, de azzal, hogy előrevágnak, csak megakasztják a szembejövőket.

Sikerül elemelnem az egyik hozzám préselődő férfi tárcáját. Csak egy pillanat az egész, ahogy vékony ujjaim kitapintják a dohányszagú felöltője belső zsebét. Megkaparintom a zsákmányt majd kifordulok a tömegből az első kínálkozó sikátort megcélozva. Még gyorsan visszapillantok a vállam fölött, hogy ellenőrizzem a magam mögött hagyott káoszt.

De ezzel óriási hibát követek el.

Lendületből nekifutok egy kemény mellkasnak. Már nyitom is a számat, hogy méltatlankodva helyre tegyem a lábatlankodót, amikor észreveszem a zöldeskéken irizáló tollakat.

A carusi férfi úgy tornyosul fölém, mintha ezért külön fizetést kapna, és elég egy gyors pillantás, hogy rájöjjek, ez pontosan így is van.

A casanthoni városőrség szürke-arany egyenruhája feszül széles vállán.

Földbe gyökerezik a lábam. Hosszú másodpercekig elfeledkezek az illemről és csak megkövülten bámulom az előttem álló férfit. Szerencsére ő is azzal van elfoglalva, amivel mindenki más, amióta belepréseltem magam ebbe a nevetséges, legalább két számmal kisebb cselédruhába.

Soha nem álltam még ilyen közel egyetlen carusihoz sem. Csak távolról láttam őket, elmosódott foltként, miközben keresztülhasítják az eget. Ha nem nőtt volna a hátára az a két elképesztő méretű szárny, hétköznapi emberférfi is lehetne. A haja sötétbarna, és már ráférne egy kurtítás, mert félig eltakarja a fülét. Mielőtt elkapnám róla a tekintetem, még észreveszem a különböző színű íriszeket: a bal oldali kéket és a jobb oldali zöldet. Az alapvetően fehér szárnyain is ugyanezek az árnyalatok csillannak meg.

Lehajtom a fejem és valami mentegetőzésfélét motyogok. Mivel eddig is elég jól elterelte a figyelmét a dekoltázsom, magamhoz szorítom a kosaramat az összelopott tartalmával együtt, és a mozdulattól még jobban megemelkedik a keblem.

Fojtottan, röviden felnevet és legnagyobb meglepetésemre két ujjal megérinti az államat, hogy óvatosan felemelje a fejem.

– Erre nincs semmi szükség – mondja kedvesen, immár a szemembe nézve –, én voltam figyelmetlen.

Zavartan arról hadoválok, hogy sietnem kell, mert már várnak a gazdáim a vacsora hozzávalóival. Gyorsan kikerülöm. Elsurranok mellette. Szerencsére nem tartóztat fel.

Miután kijutok a szűk sikátorból és magam mögött hagyom a férfit, csak akkor döbbenek rá mitől is sikerült megmenekülnöm. Leroskadok két hatalmas, kőből faragott dézsa közé, amiből illatos jázmin kúszik fel a hátam mögötti házfalra. Az apró fehér virágokkal borított növény elrejt a kíváncsi tekintetek elől.

A szívem őrült ritmusban püföli a bordáimat és kapkodva veszem a levegőt.

Szédülök. Azt hiszem, az átélt izgalmakon túl az éhség is közrejátszik ebben. Várok néhány percet, hogy lecsillapodjak, és amikor már egyenletesen tudok lélegezni, eszek pár falatot a kihűlt lepényből. A nagyját meghagyom Eliasnak.

Nem akarom tovább kísérteni a szerencsémet, inkább lemondok arról, hogy szerezzek egy új pár csizmát – és átnézve a kopott bőrtárcát, sajnos túl sovány fogás ahhoz, hogy cipőre költsek belőle.

Még bőven lenne időm a bátyámmal megbeszélt találkozóig, de nem érzem magamat biztonságban Casanthonban. Összeszedem magam és az északi kapu felé veszem az irányt.

Már az út felét megteszem, amikor meghallom a hátam mögött a vészkolomp semmivel sem összetéveszthető hangját. Tízévesforma fiú fut végig a szűk utcán, és miközben rázza a baljósan kongó harangot, újra és újra ugyanazt kántálja:

– Akasztás vagy szolgálat?! Akasztás vagy szolgálat?!

Ledermedek.

Biztosan csak véletlen egybeesés – nyugtatom magam, de a lábaim önkéntelenül ugyanabba az irányba visznek, amerre a körülöttem lévők is indulnak.

A látványosság irányába.

Casanthonban mindent ezzel a nevetséges büntetéssel oldanak meg, az elkövetett bűnök súlyosságától függetlenül, és a carusiak képesek úgy beállítani ezt, mint egy fair ajánlatot.

A szűk kis tér, ahol az ítéletvégrehajtást tartják, két utcányira van. Azzal biztatom magam, hogy csak megbizonyosodom róla, nem Eliast kapták el és már vissza is fordulok a kapu felé…

Rengeteg ember gyűlt össze. Főleg tehetős, szabad polgárok, akik a langyos időjáráshoz passzoló könnyű, világos selyem- és vászonruháikban, egymásnak nyomódva tolonganak a fából ácsolt, alacsony emelvény előtt. A nők kísérőikkel, vagy csapatosan érkeztek, legtöbbjük kezében csipkés szélű, színes napernyő. Csak az olyan barna cselédruhában lévő fiatal lányok járnak egymagukban, mint aminek én is kiadom magam.

Előrefurakszom. A tömeg halkan morajlik, szinte duruzsol körülöttem. Néhányan ferde pillantást vetnek rám, ahogy utat vágok közöttük, de muszáj egészen közel mennem, mert sem a magasságom, sem a rengeteg napernyő nem engedi, hogy bármit is lássak.

Két carusi áll háttal a tömegnek, a szárnyaik teljesen eltakarják a másik két alakot: az egyikük heves taglejtésekkel gesztikulál és valamit odaad a bal oldali szárnyas férfinak.

Hiába nyújtogatom a nyakam, addig nem látok semmit, amíg mindkét carusi az összegyűlt emberek felé nem fordul…

Ahogy megpillantom a bátyám tömeget pásztázó tekintetét, minden remény elszáll belőlem és önkéntelenül felkiáltok. A körülöttem zsizsegő csődület elnyeli a hangomat.

Nem. Nem. Nem!

Felemelem az ökölbe szorított kezemet és kínomban harapdálni kezdem. A lábam anélkül visz még közelebb az emelvényhez, hogy tudatos parancsot adnék.

A baloldali carusi, akinek a szárnyai barnás árnyalatban pompáznak, felemeli a kezében lévő tárgyat: egy pár női, sötétre cserzett bőrcsizma van nála.

– Akasztás vagy szolgálat? – teszi fel a kérdést a szárnyas ördög.

A tömeg elnémul körülöttünk. Szinte a saját szívdobbanásaimat is hallani vélem.

– Szolgálat – válaszol Elias megtört hangon és abban a pillanatban, ahogy kimondja magára az ítéletet, megtalál engem a tekintetével.

Megszűnik körülöttem a világ.

Csak a bátyámat látom magam előtt. Egészen addig kapaszkodik össze a tekintetünk, amíg az egyik carusi meg nem billogozza Eliast a rabszolgák jelével: a Szikra segítségével két szárnyformát éget a nyakába. A testvérem fájdalmában szorosan lehunyja a szemét.

Elég közel állok, hogy a várakozásteli, elnémult csőcselék piszmogása mellett meghalljam a pörkölődő hús sercegő hangját. Néhány pillanattal később megcsap az égett bőr kesernyés szaga.

Jeges gyűlölet zubog végig az ereimen és valahol a gyomrom környékén összesűrűsödik, kőszerűvé válik. Az izmaim megfeszülnek és ugrásra készen nézek fel a bátyámat megbélyegző carusira, készen a legnagyobb őrültségre…

Amikor a tekintetünk találkozik, észreveszem, hogy az írisze különböző színű: a bal oldali kék, a jobb oldali zöld.